“Búcsú nélkül eltávoztál tőlünk
Nem hallottuk utolsó sóhajod.
Fáradságos életeden át
Miénk volt minden gondolatod
Mindent megtettél értünk
Halál lett a vége
Kérjük az Úr Jézust vegye kegyelmébe”

                  “Elfeledni téged nem lehet,

Csak megtanulni élni nélküled”                                    

Hogy mi nehéz az életben?

Felállni és menni tovább egy fájdalmas tragédia után. Kimászni a gödörből. Letenni egy időre a szomorúságot. Bezárni magunk mögött a gyász kapuját. Kirángatni magunkat a lelki szenvedésből. Hinni valamiben, amit még nem is láttunk. Reménykedni a rossz után a jóban, és a jobban. Úgy mosolyogni, hogy közben sír a szívünk. Boldognak lenni valaki nélkül. És élni tovább úgy, hogy már nincs velünk az, akit a legjobban szerettünk, pedig majd' belehal a lelkünk.

Ki tudja megmondani mi a legrosszabb a halálban? 
Hogy többet nem látom, nem hallom, vagy nem érzem őt? Nem szólhatok hozzá, nem ölelhetem magamhoz? 
Talán a mardosó lelkiismeret a kimondatlan szavakért? Vagy az, hogy a halálával kiszakadt a szívem, és a helyén egy fájdalmas seb tátong? 
Mindenkinek mást jelent az elmúlás...épp ezért nehéz megfogalmazni vagy szavakba önteni. Az ember magában érzi a gyász sötétségét, jelen van a mindennapokban. Felborítja az élet addigi ritmusát, kétségbeesve kutatva az okokat. Olyan érzések keringnek bennem, amikről másoknak fogalma nem lehet, cselekedeteimet sokszor a fájdalom vezérli, mert olykor-olykor az elmém is megborul. Félember lettem, a csodára várok. Évek óta képtelen vagyok elfogadni, hogy ő elment, és hogy nem jön vissza sohasem. Könyörögtem, hogy adják őt vissza nekem, mert ő a mindenem, az életem..még akkor is, ha ezt oly gyakran nem is mondtam neki. Csak hozzák vissza, bárhol is van. Nincs vigasztaló szó, mely eltompítaná a kínomat, nincs megnyugvás, nincs felejtés. Bánat van és örök sötétség

       „Egy tragikus pillanat megölte szívedet, melyben nem volt más csak jóság és
szeretet
Tiéd a csend és a nyugalom, miénk a könny és
az örök fájdalom. „